Perito Moreno Glacier

Monday, January 25, 2016 Zsoltiii 0 Comments


When I was dumped as a child at my Grandma's for the summer holidays the only entertainment was the garden and an atlas. Even before I could read, I started to marvel at those maps and from that time that tail-like, weird extension of the South American continent called Patagonia grabbed my imagination. Growing up behind the Iron Curtain, it remained a distant, mysterious land that only great explorers like Magellan could see, walk on the "Land of Fire" and name glaciers and mountains after themselves, or indeed, their Queen.

When I got fortunate enough to have half a year of free-time, budget to spend, a pretty companion to share experiences with, and the ability to point anywhere on the world map to go to together, I was certain this place would be on top of the list. Luckily, after showing a quick google search result to Dani, she was in.


The gateway to Patagonia is a small town where the steppe like plains meet the Andes mountains. El Calafate is about 2700 kms (30hrs drive excluding stops) from Buenos Aires, and there's pretty much nothing in between, only the Pampas, a grassland as far as the eyes can see. So we picked a flight.

We expected to land, buy bus tickets and head down to Chilean Patagonia the next morning, and on the way back have a quick look at the most popular (and pretty much the only) attraction near El Calafate, a glacier. Problem is, you can't buy those bus tickets online, only at the terminal, in person, and in cash. And due to January being high season, you couldn't buy them at all as all seats were sold out for 3 days ahead. Damn. We were stuck. Okay, no worries, we spend the extra two days with one of those amazing glacier hiking tours, walking on ice, or something. No. Sold out for 4 days ahead. WTF. That's it, trying to be spontaneous and cool as a backpacker in Patagonia. Did I mention it's bloody expensive as well? 35 USD for a 80 km bus ride, 20 USD entry fee to the National Park and 21 USD for a dorm bed?!


We chose transport to the glacier via an alternative route, taking a dirt road and stopping by a couple of estancias (as the huge private farms are being called there).


One of those ranches is Estancia Anita, with land over 74000 hectares, one of the biggest in the province, that became infamous for what happened not so long ago. There were general, armed strikes of rural workers all around Patagonia between 1920 and 1922, by mostly Spanish and Chileans, that was brutally suppressed by the Argentinian army, killing around 1500, both armed and already surrendered, which out of 500 are believed to be buried at Estancia Anita. Many of the landowners and their family members were killed during, and in response as well. Not a happy place.

Another, more welcoming estancia was offering a short break and good coffee along the way.



Also offered a random encounter with this weird and wonderfully scary piercing-blue-eyed horse.


The glacier, named after Francisco "Perito" Moreno, a great explorer and academic in 19th century Argentina, is indeed a very special place. Not just one of the world's rare exceptions of glaciers that is not receding rapidly, but actually growing, is part of the
Southern Patagonian Ice Field that is the world's third greatest fresh water reserve, after the Antarctic and Greenland.




It became very popular as a tourist attraction and is so well developed as a site that you can walk around for 3 hours on a wooden boardwalk with amazing views over the north and south face of the glacier.


Walking around you can hear regular creaking sounds as the glacier is moving slowly and it is only a question of time till a piece (might be a size of a council estate) breaks apart like this, with a roar:


Staring at this glacier for four hours seemed like a very short amount of time when unfortunately we eventually had to get back to the bus. Perito Moreno glacier is just amazing.

The next day we just rested, as there is not much to do apart from going for a run and watching wild flamingos in the bay:



and using the 'facilities' in the sunset.


All in all we couldn't care less about the sold out bus tickets as our 3 days in El Calafate became a great and memorable entrée to our journey around Patagonia which only became even more amazing by hiking in the Chilean part, Torres del Paine. But that can wait till the next blog post!


0 comments:

Félúton

Sunday, January 24, 2016 Unknown 2 Comments

Annyi minden eszembe jut utazás alatt, annyi mindent szeretnék megosztani a családommal és a barátokkal, az a sok csodálatos hely ahova eljutottunk, de most inkább arról írnék milyen érzés majd 4 hónapja életvitelszerûen utazni a nagyvilágban, hogyan is élem meg a “hétköznapokat”.
Baromi nagy meló! Már bocsánat, de ez a legtalálóbb ebben a helyzetben és tudom, hogy mindenki úgy gondolja maradjak csak csöndben, mert milyen jó nekünk és félre ne értsetek nem is cserélném el ezt az élményt semmire, csak megemlékeznék arról, hogy mivel jár ez az egész világot járósdi.

Otthon
Nincs otthonunk, állandóan mozgásban vagyunk, de aludni kell valahol minden nap. A szállás sok pénzt elvisz és mivel nem ázsiában kalandozunk, nem is tudjuk olcsón megúszni. Persze tudtuk, hogy pl Argentina drága és Patagóniába pont a legnagyobb szezonban érkezünk, de röhej, hogy bárhova mentünk az elmúlt 2 hétben, mindenhol “full house” és ami esetleg szabad, az egy vagyonba kerül.


Nekem igenis fontos, hogy hol alszom, milyen körülmények között, fôleg, ha több idôt töltünk az adott helyen. Párszor bevállaltuk, hogy nem volt szállás foglalva, de mivel mindig póruljártunk maradunk a biztos foglalásnál legalabb az elsô pár éjszakára és ott helyben majd lehet intézni a többit.
Nekem nem való a hostelrôl hostelre vándorlás szabad ágy után érdeklôdve, amivel eltelhet több óra is és iszonyúan frusztráló. Sokszor amúgy is olcsóbb egy rozoga hotel vagy b&b, mint a hostel.





Mi nem vagyunk hagyományos hátizsákos utazók, valamivel több pénzbôl gazdálkodunk, mint egy huszonéves egyetemista.
Mindketten szeretünk enni és nem a hostel konyháján tésztát fôzôcskézni naponta kétszer, ezért igyekszünk kigazdálkodni rendes ételeket és nagyon jó érzés, hogy tudunk éttermekben étkezni és élvezni egy üveg Malbec vörösbort.




Nem akarunk mindent megnézni egy országban, nem akarunk abba a csapdába esni, hogy kipipáljuk az utikönyvek által ajánlott látnivalókat és túrákat. De valamit akkor is kell csinálni, ami rengeteg tervezést, kutatást, olvasást, utánajárást igényel és tervet kovácsolni arra az idôre, amíg ott vagyunk. Persze simán belefér a “Na ma semmit ne csináljunk, csak úgy legyünk egy kicsit” vagy például az ételmérgezôs nap amikor nagyon az ágyat sem hagytuk el.
A legnagyobb lemondás azt hiszem a táplálkozásomat sújtja, hiszen a legtöbb helyen kivitelezhetetlen a quinoas, avokádós saláta vagy a finom spenótos, kókuszvizes, mandula vajas turmixok amikhez hozzászoktam. Azt kell enni ami van. Ez rettentô nehéz néha, szegény beleim…
Fôzni nem szoktam, a kempingezôs porkaját és rizst nem sorolnám ide. Nagyon, nagyon hiányzik a konyhám a szuper alapanyagokkal, a turmix gépem és a sütôm :)



Mivel állandóan mozgásban vagyunk, mindig új helyen alszunk, mindig össze kell pakolni minden motyónkat és vinni tovább. Valamilyen oknál fogva a hátizsákokat egyre nehezebben tudjuk összezipzározni...az a termosz ugye, Zsolti.


Ja igen a ruhák...nincs sok. Reggelente nem okoz gondot kitalálni mit vegyek fel, de azért hiányzik a magassarkú cipô és, hogy kisminkeljem magam. Olyan nôcisre :)
Hoztam egy szempillaspirált az útra, de egy kezemen meg tudom számolni hányszor használtam.
Az elmúlt hónapokban csak akkor volt finom illatom, amikor egy reptér duty free parfüm részlegét meglátogattam.





Viszont egyre természetesebb az utazás, még akkor is, ha sok szervezést igényel. Már tudjuk mire számíthatunk, felkészültebbnek érzem magunkat. Mondjuk mi nagyon rendes gyerekek vagyunk, minden állomásra vagy reptérre idôben kimegyünk és gondoskodunk élelemrôl is és próbálunk elôre gondolkozni, de ebbe szerintem bele kell jönni.


A toilette. Állandó rossz. Mindig WC-t keresek. Nem tudom mi nôk miért pisilünk sokkal többet, de ha ugyanannyi folyadékot fogyasztok mint Zsolti még akkor is kétszer annyit kell kimennem. Ez Kubában, Nicaraguaban elég necces volt, általában nem is lehetett lehúzni a wc-t, ajtó sem mindig volt de még azért is pénzt kértek el. Még a reptéren is! Egy vagyont otthagytam Közép-Amerika toalett használatára, de csodával határos módon nem kaptam el semmit.
Akkor éreztem, hogy újra nyugati világban vagyunk, amikor Buenos Airesben ingyenes nyílvános wc-k voltak és nem kellett visszafognom a folyadékbevitelt azon filózva, hogy hány óra múlva tudok pisilni. Megfizethetetlen érzés!
A buszos utak a másik nagy ellenségem, fôleg amikor a patagoniai sztyeppén száguldozunk, ahol még egy pici bokor sincs ahova elbújhatnék.
Ezért mindig mindenhol elmegyek pisilni ahol lehet, még akkor is ha nem kell. ( bár mindig kell :)))
Túristáskodunk ugyanúgy mint rajtunk kívül sok ezer ember ugyanazon a helyen és elfogadtam azt is, hogy mások is kíváncsiak ugyanarra, ezért nem tudod kisajátítani az élményt csak magadnak, osztozni kell.
Bár egy dolog felfoghatatlan számomra, sokszor azt látom, hogy emberek nem élik-érzik át azt a bizonyos élményt, csak gyorsan lefotózzák, selfie hegyek es usgyi facebookra fel. Aztán mennek is tovább, köszönik meg volt ez is. Nem állnak meg és bambulnak egy kicsit, szimplán csak élvezni a két szemükkel...
Tanulom a türelmet
Rettentô sok türelem kell ( amibôl én nem sokat kaptam) az utazáshoz, várakozni a buszra, késések, az alapvetô ügymenet, bármit elintézni.
Várni a másikra, amíg szüttyög, várni a ki és becsekkolásra, elütni az idôt. 



Elfogadás
Zsolti csöndesen beletörôdik amikor mondjuk fáj a hasam, nyûgös vagyok, én meg kezdek hozzászokni amikor ô 5 percenként megáll egy tökéletes photo opportunity-ert és még azt is 8 fajta beállításból megkomponálja.
Mondjuk ennek biztos mindenki örül, mert így legalább születnek fényképek az útról :)

Túlléptem azon is, hogy nem mindig tudok fürdeni, és már röhögve veszem fel ugyanazt a polót kifordítva, mondván jó ez még mára is.

Elfogadtam, hogy amikor hostelben alszunk mások horkolásával is ki kell békülni és megoldani az inci finci szobában, hogy a hátizsákok is és mindenki elférjen. 

Együtt
A nap 24 órájában együtt vagyunk. Akkor is amikor folyamatosan problémákat kell megoldani, döntést hozni, hogyan, hol alszunk, mivel és mit eszünk.
Akkor is amikor egyikônknek rossz kedve van, nyûgös vagy amikor én épp küzdök a havi hormonális problémával. 

Semmi pénzért nem cserélném el ezt az érzést, hogy együtt osztozunk az élményeken és együtt éljük át az utazás minden percét.
Közösen döntünk mindenben és elég nagy mázli, hogy hasonló érdeklôdésû emberkék vagyunk, hasonló értékrenddel. Viszont nyitottnak is kell lenni, ha a másik mást szeretne csinálni és nem erôltetni semmit.
Együtt oldunk meg feladatokat, például amikor el kell intézni a buszjegyet, pénzt felvenni, szállást foglalni, mosatni, kikölcsönözni felszerelést, kitalálni mit eszünk 4 napig és azt beszerezni...pár óra alatt. De amikor minden megvan borzasztó jó érzés egymásra nézni és örülni magunknak.


Legjobb döntésünk mégis az volt, hogy elindultunk világot járni…

Csókpuszi

2 comments:

Buenos Aires

Friday, January 22, 2016 Zsoltiii 0 Comments



What a fantastic city, we loved it from the moment we arrived. The contrast between the smelly, stressful and full of hassle Cuban cities and Buenos Aires couldn't have been greater. As soon as we occupied our AirBnB room and then started wandering about in the Palermo neighbourhood, we immediately felt relaxed and happy.

Like Cuba, Argentina doesn't have a cheerful history either, despite being one of the richest countries in the world by the beginning of the 20th century, a sharp decline started with a 1930 military coup, followed by a succession of many others. It's been 30 years now since the end of the last military dictatorship, where 30,000 people "disappeared", but democracy still did not bring social and economical stability.


There are 30 protests and demonstrations in Buenos Aires, a week. This one in the picture above for example comes with the necessary Che merchandise, unfortunately still prominent across Central and South America, which to me is a symbol of communist dictatorship, political labour camps and totalitarianism.

A fun fact: in the background on the facade of that tower that is not a guy eating a burger, but Evita Peron singing into a microphone!

In 2014 the inflation was 20%, and since it was illegal to exchange Argentinian pesos to dollars, a thriving black market became a part of everyday life. Even us changed our money with our host's "delivery guy", as he offered a better rate than banks.

With the newly elected president, Macri, people we talked to are a bit more optimistic. He even lifted currency controls just two weeks before our arrival. Time will tell, but apparently there is a Brazilian joke about Argentinians and their country, "Only people this sophisticated could create a mess this big".

And sophistication is indeed apparent everywhere in the city, and that is probably down to the huge influx of European immigrants, who flocked to the new wild west in the early 20th century.

Let's start with architecture. Walking along the many avenidas and looking at the great palaces and magnificent residential buildings we could be just in Madrid, Paris, or even in Budapest at Erzsébet tér.


How about this building, are we in Paris?


Nope! Every single building material in this house has been shipped from France to BA.


Coffee. The huge number of Italians and French immigrants luckily brought not only the tendency to strike and protest but their coffee house culture. In BA you don't see busy city workers running around with giant paper cups filled with milky foamy hot piss. Argentinians like their coffee sitting, even if they are in a hurry. We've learnt from our free guide (more about that later) how to order espresso with a bit of milk (cortado) and ask for the bill at the same time with hand gestures.

Meat. Extraordinary meat.



Beef and its production have played a major part in the culture of Argentina, starting in 1536 when cattle were first brought in by Spanish conquistadors. Whether it is the preparation (asado), the romantic and wild history of gauchos, the rich farm owner families and their estancia, or the very core of agriculture, they are still apparent in everyday life in the capital and down at the pampas.

The church of the charcoal grilled beef religion, a cult that I'm now a faithful member of, is the parrilla house.


Ice cream. Dulce de leche ice cream. Oh wow. I could live on pure beef, wine and ice cream diet and die fat and happy. A kilo of best ever ice cream (on par with Italian ice cream to be fair) for A$100 (£5). Yep.


We have spent a whole week in Buenos Aires and still left many areas unexplored. The ones we've visited was obviously Palermo where we stayed, very similar to Budapest's district XIII in architecture and atmosphere, and liked very much.

Then there was the modern, re-purposed wasteland area Puerto Madero, same as London's docklands, which became obsolete as a port very soon after it was completed in 1897, thanks to the appearance of larger cargo ships.


Now a recreational area full of upmarket restaurants and overpriced apartments in skyrisers. In the shadows of these though, locals of all kind are spending their Sundays in style, having a picnic, relax or ...dance.


La Boca, the "mouth" of the river, a notorious working class area where the old port and the Boca Juniors stadium is located, is an other popular tourist spot (only in daylight and in groups) where you can see the Pope and Maradona hanging out together.




Or you can chew on your lunch while tango dancers wobble around tables.

But a couple of streets off the beaten track, life is not as shiny and colourful. And naming anything after Hugo Chavez? Seriously?! So yes, a hotspot for the far left.



On Sunday we went to see the market at San Telmo, a district between downtown and La Boca. Antiques, food, all sorts of crafts and entertainers were attracting the crowds. Liked this "ruin pub / boutique".



Despite the fact that there is a random black guy with a cigarette stuffed in his earhole in this picture, we were more stunned by the selection and variety of fruits and vegetables at this market, especially after spending a month in Cuba.



San Telmo was not lacking orange juice stands either, our favourite refreshment (well, after malbec) in BA.

There's one last tourist attraction I left to the end, which is morbidly a cemetery. Apparently its architecture (yep) is rather exceptional, a result of competition among the richest, who could build a greater, more magnificient crypt. Not a fun fact: Evita Peron's body lays here as well, finally, after it had been stolen, hidden in bedrooms, showed off in offices and according to the roumors, slept with. 



Useful tip: there are organised free sightseeing walks twice a day (http://www.buenosairesfreewalks.com) which are great, as the guides are young locals who are passionate about their city, and speak very good English, and also very approachable. If you like the tour, you tip at the end. Great!

All in all, Buenos Aires is one of the cities I could actually imagine living in, but even as a visitor for now, we definitely enjoyed every day and would be more than happy to return anytime in the future. 



0 comments:

Viva Cuba

Sunday, January 17, 2016 Unknown 3 Comments


Képtelenség egy hónapnyi kubai kalandozást néhány mondatban és képpel illusztrálva bemutatni, ezért kiragadtam néhány emléket és a többit majd személyesen. :)
Utcai életkép

Nyilván másoknak is eszébe jutott Kubát gyorsan meglátogatni, mielôtt az amerikaiak újra megszállják, aminek következtében meglepôen sok turista igyekezett ugyanazon az útvonalon végiglátogatni a szigetet.
Kíváncsi vagyok, ha valóban bekövetkezik a változás, ha valóban nyitnak, ha valóban lesz internet és kereskedelmi tévé, mi történik a kubai emberekkel. Vajon többet nem fognak a házuk elôtt az utcán üldögélni, vajon fognak egymással cseverészni? Vajon lerombolódik az önképük a sok buta kapitalista reklámtól? Vajon elvesztik az élethez való hozzáálásukat és csak a vagyonszerzés lebeg majd elôttük?


Plaza Kuba style

 Nehéz megjósolni, de nagyon örülök, hogy mi is megismerhettük ezt az országot annak minden csodájával és szörnyûségével.

Amìg nem nélkülözöl alapvetô dolgokat nem fogod megtudni mit is jelent például a többrétegû wc papír hiánya.

Szerintem aki kicsit is food sznob és szereti a különleges ételeket, annak Kuba elég rettenetes. Próbàltam lélekben felkészülni, de szembesülni azzal ami itt van, illetve ami nincs az néha nagyon kimerítô volt.


12 forintos kávét szürcsölve

Szinte mindenbôl hiány van, jegyrendszer van, nincsenek közértek, illetve abban a párban ami a nagyobb városokban fellelhetô, azokban sincs sokminden, a legtöbb pékségben egyfajta kenyér van. Tej csak a 7 év alatti gyerekeknek jár...
A kínálat

 A magunkfajta túristának pedig marad az étterem. Vannak ugyan Panamericana boltok, ahol import cuccokat lehet venni méregdrágán. A Nestle vanilia fagyi es Spar termékek, no meg az általam sokat fogyasztott brazil kekszek itt fellelhetôek. De ha megéhezel napközben és nem akarsz étteremben ülni és nem túl ízleteset fogyasztani, akkor marad a helyi sajtos pizza.



Persze volt alkalmunk párszor egész jót enni (rizs, hal) de ha Kuba egyszer felszabadul és szembesülnek azzal a fogalommal, hogy gasztronómia és kulináris élvezetek akkor aztán lesz nagy öröm.

Mint minden, a vendéglátó egységek is állami kézben vannak és a legtöbb helyen, minimum kétszer, háromszor annyi alkalmazott van foglalkoztatva illetve unatkoztatva, mert semmit sem csinálnak, csak üldögélnek, amíg egy társuk dolgozik. Ennek következtében elképesztôen sokat kell néha várni és mindenki tudja éhes Danci nem cuki.

Az ügyintézés mint fogalom itt teljesen más dimenzióban létezik, bármilyen banki szolgáltatás minimum egy fél nap sorbanállást igényel. Persze egyszer két zacskó kekszért én is vártam 45 percet, a szükség nagy úr.


Néha kétségbeestem, hogy akár egy üveg ásványvíz beszerzése is 1 órás keresgélést vett igénybe, nem is beszélve a mini pizzáról amit általában ebédre ettünk. Elkényeztetett, elvárosiasodott vagyok, megszoktam Londonban, hogy mindenhol van mit enni-inni és nehéz volt megtanulni, hogy itt semmi sincs, amikor én éppen megéhezem.

Az is fura, hogy nem nagyon lehetett egyezkedni, alkudozni a kubai néppel. Egy nagyon szegény avokádós bácsi szottyadt avokádojáért nem akartam 1 dollárt fizetni, de nem volt hajlandó eladni nekem olcsóbban. Inkább nem adja el és nem lesz pénze. Érthetetlen volt számomra.



Camagüey városi temetô felügyelõje beszélgetést kezdeményezett velünk, végre valakivel angolul diskuráltunk. Egy nagyon mûvelt, rock zene kedvelô Louis nevû bácsi, aki közölte, hogy a Lokomotiv GT az egyike a legjobb zenekaroknak és Kovács Kati énekes egy istennô!
Nagyon remélem, hogy eljut Havanaba márciusban, amikor is a Rolling Stones jön Kubába koncertezni.

Senora Felicia, Trinidadi házianyukánk minimum 80 éves, több mint 50 éve házasok az urával és képes volt kicsoszogni elénk a buszpályaudvarra, egy táblát tartva a nevemmel maga elé, és még az erôszakos taxisokkal is megbírkózva az elsô sorban várt minket mosolyogva.

Összetalálkoztunk a havannai buszpályaudvaron Edinával és Andorral, akik szintén Londonban élnek már egy ideje és rettentô jóarcok. Pár napot együtt kalandoztunk és köszönjük amigos, minden percet!


Azok a gyönyörû régi autók mindenhol. Rengeteget utaztunk 60-70 éves járgányokban, minden elismerésem a szerelôké, akik életben tartják és mérnöki zsenialitással gurulásra bírják az autókat.



Helyi BKV

Az építészet! Voltunk egy csomó városban, megcsodáltunk egy csomó fõteret, de nem tudtam megunni a koloniális építészet csodáit ebben az országban.








Lóháton jártuk be Vinales környékét, óriasi sárban és itt szeretném leszögezni, hogy egyikünk sem tud lovagolni. A lovász annyit mondott, no problem horse is semi-automatic. Jaaa, az úgy már oké..


Lépten nyomon ránk akartak sózni valamit: taxi, szivar, rum, étterem, a buszpályaudvaron konkrétan megrohantak, hogy az ô házukban szálljunk meg.
1 hónap után kicsit fárasztó volt már, de ugyanakkor lelkifurdim is volt, hiszen az emberek többségének ez az egyetlen lehetôsége bármifajta jövedelemszerzésre.

Az is érdekes, hogy a “casa particular” a helyi B&B tûnt a legjövedelmezôbb bevételi forrásnak. Minden szálláson bejárónô szolgálta fel a reggelit, mosott, takarított a vendégek után, miközben a tulaj és családja ugyanúgy otthon üldögélt.
Egy átlagos (nem casa particular) nappali

Ez pedig egy átlag casa particular

A tulajnak itt annyira jól ment, hogy csinált egy konditermet a tetõteraszra

Befizettünk egy tengerparti all inclusive szállodába pár napra, ahol nagyon élveztük, hogy nyugtunk van és nem kell élelmet, szállást vadászni. A legjobb, hogy még a napi budget-be is belefért ez a pár nap luxus.

Cayo Coco

Említettem az imént az internetet, illetve annak hiányát. A nagyobb városokban is egy-egy helyen elerhetô csak, például a legpuccosabb hotelekben és fôbb tereken. Az egyetlen, állami szolgáltatónál kell egyórás kártyákat venni 2-4 dollárért, lekaparni, és a kóddal a wifit használni, ha épp mûködik. Ez a szolgáltatás azonban elérhetô a kubaiak számára is, az internet szolgáltató elôtt 30 méteres sorokat generálva. Ôk többnyire arra használják, hogy családostul, mindannyian a telefon köré csoportosulva video-telefonálnak külföldre menekült rokonaikkal.







Alapvetôen nagyon örülünk, hogy meglátogattuk és körbeutaztuk ezt a különleges országot, de ugyanakkor azt is vártuk már a vége felé, hogy eljöhessünk és újra egy szabad, fejlett világban találjuk magunkat. Ez pedig nem más, mint Argentína, amirôl a következô blogposzt szól majd :)


3 comments:

Subscribe to: Comments (Atom)