Coromandel félsziget

Thursday, March 24, 2016 Unknown 0 Comments

A Coromandel félsziget volt talán a legcsendesebb és legkevésbé túristás környék ahol jártunk, hamisítatlan kikapcsolódás és egyike a legkedvencebbek helyeknek. 
Felautóztunk a félsziget északi csücskébe, ahol a kempingünk valahogy így festett. Igen, jó sokan voltak :)

Az itt élô kacsák és nyuszik teljesen rácuppantak a túristák kajáira, folyamatosan jöttek kunyerálni, sôt szemtanúja voltam, ahogy egy harcias kacsa jól belecsípett a nyuszi hátsójába amikor az megpróbált elcsenni valami falatkát. 

Az itt töltött napokban lelkesen túrázgattunk a verejtékezô hôségben és csak élveztük az elénk táruló látványt. 




Egyik kedvencünk a páfrány dzsungel alapvetôen Új-Zélandon mindenhol fellelhetô, eldöntöttük nekünk is lesz ilyen a kertünkben.

Meglátogattuk a híres Cathedral Cove partot, itt még naívan azt gondolván de jót fogunk strandolni. Aztán bedugtam a lábam a vízbe. Aztán azzal a lendülettel tipliztem is kifelé. Igen, hideg ez a fránya Csendes óceán.



Hundertwasser második otthona volt egy aprócska település az északi szigeten. A fôtéren volt egy wc amihez 40 éve nem nyúlt a városi vezetés, de természetesen a mûvész felajánlotta, hogy majd ô újra dizájnolja. Azóta is hatalmas siker és tucatnyi ember örömpisilhet ebben a létesítményben. 



0 comments:

Auckland és a kezdetek

Tuesday, March 22, 2016 Unknown 3 Comments

Auckland nagyon sokat adott nekem 2 nap alatt amíg a városban voltunk.
Ha még nem tûnt volna fel én egy városi lány vagyok és az oly régóta nélkülözött nyugati kultúrát itt visszakaptam végre.

Kezdjük azzal, hogy mindenki angolul beszél és végre értem mi zajlik körülöttem. MEGFIZETHETETLEN.
Mindenki szuperkedves. MINDENKI.
Újra van lehetôségem egészségesen étkezni, hatalmas választék van a zöldség, gyümi és más superfoodok között és könnyen elérhetôek. 4 hónapig mandulavajról álmodoztam.

 Szerintem ebben a városban a legnagyobb az egy fôre jutó kávézók száma. Itt jelezném a kiwik nem isznak szar kávét, szóval ez itt Dancinak menyország.

Újra el tudtam menni futni! Borzasztóan hiányzott már egy kis mozgás és nagyon jól esett.

 Sokat sétáltunk és nagyon tetszett az egész város, látszik, hogy gondolkoznak amikor új életteret alakitanak ki a népnek és úgy tûnt ez egy nagyon élhetô település.

Igen, drága ország, de mivel mi Londonban élünk, azzal is fogjuk összehasonlítani az árakat és így azért nem halálos. Nehéz überelni az anyaországot.LOL

Zsolti is eljutott végre fodrászhoz és megszabadult a mackóbundijától. Muhahaha
Ismét igénybevettük az AirB&B-t ami itt is elég népszerû. Mondanom sem kell, hogy szállásadóink mindenre gondoltak kényelem szempontjából és a testradírtól elkezdve az illatos gyertyákig minden járt a szobához.
Épp most zajlik az új zászlóról történô népszavazás, íme a döntôsök...a pafrány nyerni fog.

Otthon éreztem magam, bármerre mentünk. Igazi feltöltôdés volt.

Miután megszereztük az új otthonunkat a következô egy hónapra elindultunk az északi sziget meghódítására.
Nem indult zökkenômentesen, Zsolti elég hamar összeszedett valami gyomorbajt, aztán megfázott és egy hétig köhögött.
Plussz 3 napig ömlött az esô ami leredukálta a mi napi aktivitásunkat is. Aztán persze minden jóra fordult, kisütött a nap és Zsolti is elfogadta, hogy most bizony mi is lakóautósok lettünk. Bár a kocsit továbbra is úgy vezette mint az otthoni Z4-et…
Minden nap mozgásban voltunk, jöttünk mentünk, minden nap más kempingben aludtunk. Mivel nekünk nincs WC az autónkban nem is aludhatunk erre kijelölt parkolókban, tehát marad a fizetôs szolgáltatás, amik egyébként nagyon szuperül felszerelt kempingek.
Aludtunk a város közepén egy lámpás keresztezôdésben kilakított parkolóban, konténer kempingben, tengerparton, folyó mellett az erdôben, szôlôföldek mellett, hegyen és még sorolhatnám. Aludtunk 6 dolláros állam által fenntartott csak egy budi van a semmi közepén helyeken és volt olyan kemping, ahol szauna is volt vagy volt egy kemping amelyiknek saját sörfôzdéje volt. Szóval kipróbáltunk mindent.

Elképesztôen jól aludtam, köszönhetôen a jó levegônek, a síri csendnek és a világítás hiányából fakadóan a kellemes sötétségnek. Igaz az otthonunk annyira pici, hogy az ágyban még felülni sem lehet, csak laposkúszásban közlekedni és a mini hûtônk és az összes pakolóhely a matrac alatt volt, ezért mindig ki kellett mászni és Zsoltit kitessékelni reggelente, hogy élelemhez jussunk.


Sokan tanácsolták, hogy inkább a déli szigeten töltsünk több idôt, mert az még szebb, de mi adtunk esélyt az északi résznek is elosztva 10-17 napra az idônket.


Új-Zéland nagyobb mint Anglia, kevés az egyenes út, általában 100 km/h a max sebesség és olyan gyönyörû a táj, hogy nem is akarsz gyorsan menni. Szerintem a mi egy hónapunk kicsit kevés, 2 hónap ideális lenne az itt nyaralásra, csak gyôzzük anyagilag hahahaha.


4 millió ember, 40 millió bárány és 80 millió oposszum uralja a szigeteket, sajnos az utóbbit folyamatosan látod az aszfalton kiterülve, autók áldozatául esve. Én mindet megsirattam, de amúgy kártevônek minôsítették ôket, ezért mindenhol próbáltak rávenni, hogy vegyek oposszum prémbôl készült kesztyût vagy kulcstartót. Hát köszi de nem!

Azon kívül, hogy tönkreteszik a növényzetet, lerágják az új cserjéket, madarak tojásait is elcsenik, továbbá tuberkolózist terjesztenek ami az állat és tejgazdaságoknak óriási kárt jelent.


Utazâsaink során feltûnt a német túristák elég nagy számú jelenléte, kivétel nélkül mindenhol, de itt Új-Zélandon az az érzésem, hogy Németországban vagyunk. Az összes kemping és látványosság, az összes túraútvonal mind mind szinte csak lelkes német lakókocsis nyaralóból állt. Felmerült a kérdés, vajon ki maradt otthon?
Egyébként Kubában is 99%-ban német túristák kalandoztak, meg visszagondolva mindenhol ôk vannak a legnagyobb számban. Nagy az ország és dübörög a gazdaság és szeretnek utazni...gondolom.

3 comments:

Valparaíso & Santiago

Wednesday, March 16, 2016 Unknown 0 Comments

Megint egy 24 órás buszozás következett, de itt már upgradeltük magunkat elsô osztályra, mert Chile-ben sokkal olcsóbb ez az élmény. Óriási helyünk volt és egész kényelmesen elüldögéltünk az amúgy unalmas, sivatagos úton! 
Valparaíso-ról nem sokat tudtunk, de a nélkülözés és kôkorszaki szállások után Boliviában úgy gondoltuk megérdemlünk egy kis luxust és saját fürdôszobát :-)
Szóval itt laktunk pár napig, csodálatos volt a kilátás, nagyon kényelmes az ágy, a reggelirôl pedig azóta is álmodozom, azok a banános palacsinták házi szilvalekvárral…
Egyébként egy nagyon cuki szlovén pár üzemelteti a B&B-t és elsô helyen vannak a Tripadvisoron is. Évekig utazgattak a világban, majd úgy döntöttek egy fejlôdô országban próbálnak szerencsét és létrehozták ezt a remek intézményt.

Meglátogattuk Pablo Neruda (Nobel-békedíjas költô) házát akirôl bevallom nem hallottam elôtte, de mindenkinek ajánlom a mûvei tanulmányozását. Fantasztikus háza volt itt kilátással a városra és a kikötôre, a helyiek pedig saját hôsükként tekintettek rá, nagy szerepet töltött be diplomataként is. Hivatalosan rákban hunyt el, de a nép szerint Augusto Pinochet keze lehetett a dologban, mert nem voltak túl jó cimbik.
Itt is volt ingyenes “walking tour” (borravalót adsz a végén) ami a legjobb módja a város megismerésének és lelkes fiatalok vezetnek körbe.

Valparaíso UNESCO világörökség címmel büszkélkedhet, de emiatt sajnos horribilis árakon lehet ingatlanhoz jutni a belvárosban és ha földrengés vagy tsunami vagy tûz esetleg ledönti a házat, a felújítást nehezíti, hogy ugyanolyanra kell megépíteni, mint az eredeti, ráadásul ugyanazokat az eredeti anyagokat felhasználva.

A másik érdekesség a graffiti volt, az egész város errôl híres.
Az ingatlan tulajdonosok konkrétan fizetnek ezekért az alkotásokért, sok híres mûvész munkája látható a házak és boltok falán. Tényleg lenyûgözô.
A mûvészeknek szabad kezet adott az önkormányzat, kibontakoztathatják politikai hitvallásukat is, amíg a mû egy hozzáadott érték marad. 






A város 45 dombon terjeszkedik el, ezért a felvonóknak is elég nagy szerepe van a városlakók közlekedésében. Meg nyilván a túristák is imádják :-)
Ennek ellenére rengeteget gyalogoltunk és lépcsôztünk, de annyira érdekes a város, hogy ezt egyáltalán nem bántuk.

Ja igen, két földrengést is átaludtunk, ugyanis itt naponta többször is remeg a föld, de nagyrészt annyira gyenge, hogy nem is érezni. Van a közepes, amikor a chilei ember vállat ránt és iszik tovább és van az erôs földrengés amikor elkezdenek pánikolni és felfutnak egy dombra (elôtte szereznek bort, hogy ne unatkozzanak amíg a tsunami elvonul. )

Közép és Dél-Amerikában elképesztô mennyiségû kóbor kutya szinesíti a településeket, de itt Chile-ben tetôzött a forradalom. A legviccesebb, hogy mindig hozzáverôdnek túrista csoportokhoz és követik ôket egy jutalom falat reményében. Ha csak ránézel kedvesen egy ölebre, hazáig megy utánad, egyszerûen levakarhatatlanok. Bár az argentín elhízott, steak-en élô kóbor ebekrôl is mesélhetnék szépeket.



A fôvárosról Santiago-ról mindenki azt mondta, nem érdemes idôt pazarolni rá, de mivel onnan indult a gépünk nyilván megnéztük. De milyen jól tettük! Egy modern nagyváros, tele élettel, hangulatos éttermekkel. A pénzügyi negyed lenyûgözô felhôkarcolói a szomszédságában fekvô nem túl csicsás szegénynegyedével igazán érdekes.
A metrójuk nagyon modern, olcsó és tiszta!
Szépek a parkok, nincs szemét a belvárosban és jól öltözöttek az emberek.
Kihasználtuk azt a kis idôt és itt is elmentünk egy városi gyalog túrára, ahol a fantasztikus hal és gyümölcspiacot is meglátogattuk. Annyira olcsó volt minden, hogy rögtön vettünk egy kiló málnát (hetek óta nem láttam friss gyümit)


Végigsétáltunk a helyi temetôben, ami szintén lenyûgözô volt, itt valahogy nagyobb feneket kerítenek az elhunytak nyugodt pihenésének.



Majd este ellátogattunk egy moziba, megcsodálni DiCaprio Oscar díjas filmjét :-)

0 comments:

Uyuni Salt Flats

Wednesday, March 16, 2016 Zsoltiii 0 Comments


We were not sure that we could cross the salt flats as it had been raining for the last few days. As we approached the frontiers it seemed inevitable to get stuck.



Salar de Uyuni is the world's largest salt flat at 10,500 square kilometres, and as its name suggests, it is extremely flat. The altitude difference throughout the whole thing is less than a meter. There are, however, some strange 'islands'.

From the top we found some pretty stunning views over the endless whiteness.



Climbing down, we had some time to fool around and make some friends.



The crust over the few metres of salt is much more crude at some places and giant hexagons are formed due to evaporation and convection.


This place, seemingly in the middle of the flats, looked like the perfect place to have lunch. Of course, one did not have to reach far to season the food...


There used to be a hotel in the salt flats but had been closed down because it was contaminating the area. Now the building is a pit stop for tourists, to grab some sandwiches and marvel at the great leftist coca-grower to be president Evo Morales. 



There was a clear sign that we were getting close to the single substantial town near the bounderies of the salt flats. The road had changed to tarmac for some time but the amount of rubbish covering both sides of the road just got bigger and bigger. At the outskirts of Uyuni it was difficult to see the ground from the white plastic rubbish bags and other stuff. I remember, it was the same around La Paz, the capital as well. Real shame.

There was at least some interesing left overs. The rail cemetery is a real gem for trainspotters (I'm not one) and metal geeks (hmm this one, maybe). 


Uyuni itself is nothing but a few streets, where locals celebrated some sort of festival, no one could tell which one, but everyone was throwing water filled balloons at each other and seemed to enjoy the sunny afternoon.




Luckily, we did not have to spend the night there as we headed back to Chile with an overnight stop somewhere in a mountain village. Only a flat tyre made the journey exciting. 

Once in San Pedro, we had one thing left to do, to purchase our bus ticket to Valparaiso, a harbour town in Central Chile, 24 hours of ride away...




0 comments:

Bolivia

Thursday, March 10, 2016 Zsoltiii 0 Comments


After an early rise at 5am and a short bus ride to the Chilean border, we had time to wake up in the queue for passport control. This tour from San Pedro is a popular one, therefore a great number of buses and people turned up at the very same time by the border. An hour later we continued with our bus ride, ascending all the way for an other hour to the Bolivian border post. We had the chance to acclimatise a bit in San Pedro at 2400m above sea level but as it turned out later, had not completely prepared us for the four days we would spend at 4000m and beyound.


The Bolivian border post consisted of a flag and a single room where we got our entry stamps. There were no bathrooms so we quicly learnt to use the Inka toilet. That is, a big rock or heap of rocks high enough to cover your crotch.

In the meanwhile, the bus driver set up a camping table and served coffee and breakfast for us and for the people coming back from the round trip. The border was busy, with dozens of Toyota Land Cruisers (without exception) unloading and getting ready, one of which we continued our journey with.


These cars are rock solid and generally considered to be the best 4x4s in the world. Occasional breakdowns happen though, not a surprise really, seeing the non-existent roads in this corner of Bolivia, so the drivers, despite being direct competitors, stick together and help each other if problem arises.


The car can accommodate 6 passangers with the lack of any luxury, restricted to holding their day packs while the big backpacks are strapped to the roof. Spending 3-4 days with people 24/7 so close has its risks but luckily our travel companions turned out to be really cool and fun. Only problem was they were all Germans (well, and a Swiss) :)


Our first stop was at Laguna Blanca. Surrounded by volcanos, reflected on the surface of the mineral-rich lake, was a fantastic start.


It only got better. We passed the Dali desert and had the chance to use a natural hot tub, that we skipped.



Still climbing upwards, we reached the Sol de Mañana geothermal fields at 5000m, with boiling mud pools and steam holes blowing tens of meters of steam.



It was late afternoon when we reached our first accommodation near Lake Colorada. This basic house had dorm rooms and flushable toilets but no shower.

Having the fact that we were in one of the world's least light polluted areas, the night sky was just mind-blowing.

Just above the horizon, on the right, the Southern Cross (Crux) is clearly visible. This constellation was well known for the Greeks and could be seen even in Britain in 4000 BC. But due to the precession of the axis of Earth, it became specific only to the Southern Hemisphere, bringing great significance in cultures of Australia and New Zealand. It even appears in their flags, as well as in Brazil's and many territories' of Chile, Argentina and other countries. The Crux has been used for navigation as well pointing to the Southern Pole. Fascinating?

In the morning we visited the nearby Lake Colorada with its astonoshing red colour, thousands of flamingos and some odd lamas.





The Siloli desert and some strange rock formations followed.


Towards midday, we reached a number of high plateau lakes, most notably the sulphur rich Lake Honda (yep). It was stunning. And smelled like rotten eggs.


A random hotel and cafe in the middle of nowhere, by one of these lakes, became our picnic spot for lunch. It also accommodated friendly flamingoes. The lake. Not the hotel.



As a clear sign that we were getting closer to the salt flats, we spent the second night in a salt hotel.



It really was, at least the inner walls, made of salt. We were not the first ones to lick it, probably.

The hotel was in a small village called San Juan, where apparently, the locals know their politicians well. Certain things tend to be international.


By the way, San Juan is surrounded with quinoa fields, a plant domesticated 4000 years ago in the Andeas, and at some point was banned by Spanish colonists due to its sacred status among indigenous people. Nowadays it is hip, fashionable and rather expensive, so locals stopped eating it and all goes for export.


The next day we reached the frontiers of the famous Uyuni salt flats, but that has to wait till the next blog post :)

0 comments:

Subscribe to: Comments (Atom)