Félúton
Annyi minden eszembe jut utazás alatt, annyi mindent szeretnék megosztani a családommal és a barátokkal, az a sok csodálatos hely ahova eljutottunk, de most inkább arról írnék milyen érzés majd 4 hónapja életvitelszerûen utazni a nagyvilágban, hogyan is élem meg a “hétköznapokat”.
Baromi nagy meló! Már bocsánat, de ez a legtalálóbb ebben a helyzetben és tudom, hogy mindenki úgy gondolja maradjak csak csöndben, mert milyen jó nekünk és félre ne értsetek nem is cserélném el ezt az élményt semmire, csak megemlékeznék arról, hogy mivel jár ez az egész világot járósdi.
Otthon
Nincs otthonunk, állandóan mozgásban vagyunk, de aludni kell valahol minden nap. A szállás sok pénzt elvisz és mivel nem ázsiában kalandozunk, nem is tudjuk olcsón megúszni. Persze tudtuk, hogy pl Argentina drága és Patagóniába pont a legnagyobb szezonban érkezünk, de röhej, hogy bárhova mentünk az elmúlt 2 hétben, mindenhol “full house” és ami esetleg szabad, az egy vagyonba kerül.
Nekem igenis fontos, hogy hol alszom, milyen körülmények között, fôleg, ha több idôt töltünk az adott helyen. Párszor bevállaltuk, hogy nem volt szállás foglalva, de mivel mindig póruljártunk maradunk a biztos foglalásnál legalabb az elsô pár éjszakára és ott helyben majd lehet intézni a többit.
Nekem nem való a hostelrôl hostelre vándorlás szabad ágy után érdeklôdve, amivel eltelhet több óra is és iszonyúan frusztráló. Sokszor amúgy is olcsóbb egy rozoga hotel vagy b&b, mint a hostel.
Mi nem vagyunk hagyományos hátizsákos utazók, valamivel több pénzbôl gazdálkodunk, mint egy huszonéves egyetemista.
Mindketten szeretünk enni és nem a hostel konyháján tésztát fôzôcskézni naponta kétszer, ezért igyekszünk kigazdálkodni rendes ételeket és nagyon jó érzés, hogy tudunk éttermekben étkezni és élvezni egy üveg Malbec vörösbort.
Nem akarunk mindent megnézni egy országban, nem akarunk abba a csapdába esni, hogy kipipáljuk az utikönyvek által ajánlott látnivalókat és túrákat. De valamit akkor is kell csinálni, ami rengeteg tervezést, kutatást, olvasást, utánajárást igényel és tervet kovácsolni arra az idôre, amíg ott vagyunk. Persze simán belefér a “Na ma semmit ne csináljunk, csak úgy legyünk egy kicsit” vagy például az ételmérgezôs nap amikor nagyon az ágyat sem hagytuk el.
A legnagyobb lemondás azt hiszem a táplálkozásomat sújtja, hiszen a legtöbb helyen kivitelezhetetlen a quinoas, avokádós saláta vagy a finom spenótos, kókuszvizes, mandula vajas turmixok amikhez hozzászoktam. Azt kell enni ami van. Ez rettentô nehéz néha, szegény beleim…
Fôzni nem szoktam, a kempingezôs porkaját és rizst nem sorolnám ide. Nagyon, nagyon hiányzik a konyhám a szuper alapanyagokkal, a turmix gépem és a sütôm :)
Mivel állandóan mozgásban vagyunk, mindig új helyen alszunk, mindig össze kell pakolni minden motyónkat és vinni tovább. Valamilyen oknál fogva a hátizsákokat egyre nehezebben tudjuk összezipzározni...az a termosz ugye, Zsolti.
Ja igen a ruhák...nincs sok. Reggelente nem okoz gondot kitalálni mit vegyek fel, de azért hiányzik a magassarkú cipô és, hogy kisminkeljem magam. Olyan nôcisre :)
Hoztam egy szempillaspirált az útra, de egy kezemen meg tudom számolni hányszor használtam.
Az elmúlt hónapokban csak akkor volt finom illatom, amikor egy reptér duty free parfüm részlegét meglátogattam.
Viszont egyre természetesebb az utazás, még akkor is, ha sok szervezést igényel. Már tudjuk mire számíthatunk, felkészültebbnek érzem magunkat. Mondjuk mi nagyon rendes gyerekek vagyunk, minden állomásra vagy reptérre idôben kimegyünk és gondoskodunk élelemrôl is és próbálunk elôre gondolkozni, de ebbe szerintem bele kell jönni.
A toilette. Állandó rossz. Mindig WC-t keresek. Nem tudom mi nôk miért pisilünk sokkal többet, de ha ugyanannyi folyadékot fogyasztok mint Zsolti még akkor is kétszer annyit kell kimennem. Ez Kubában, Nicaraguaban elég necces volt, általában nem is lehetett lehúzni a wc-t, ajtó sem mindig volt de még azért is pénzt kértek el. Még a reptéren is! Egy vagyont otthagytam Közép-Amerika toalett használatára, de csodával határos módon nem kaptam el semmit.
Akkor éreztem, hogy újra nyugati világban vagyunk, amikor Buenos Airesben ingyenes nyílvános wc-k voltak és nem kellett visszafognom a folyadékbevitelt azon filózva, hogy hány óra múlva tudok pisilni. Megfizethetetlen érzés!
A buszos utak a másik nagy ellenségem, fôleg amikor a patagoniai sztyeppén száguldozunk, ahol még egy pici bokor sincs ahova elbújhatnék.
Ezért mindig mindenhol elmegyek pisilni ahol lehet, még akkor is ha nem kell. ( bár mindig kell :)))
Túristáskodunk ugyanúgy mint rajtunk kívül sok ezer ember ugyanazon a helyen és elfogadtam azt is, hogy mások is kíváncsiak ugyanarra, ezért nem tudod kisajátítani az élményt csak magadnak, osztozni kell.
Bár egy dolog felfoghatatlan számomra, sokszor azt látom, hogy emberek nem élik-érzik át azt a bizonyos élményt, csak gyorsan lefotózzák, selfie hegyek es usgyi facebookra fel. Aztán mennek is tovább, köszönik meg volt ez is. Nem állnak meg és bambulnak egy kicsit, szimplán csak élvezni a két szemükkel...
Tanulom a türelmet
Rettentô sok türelem kell ( amibôl én nem sokat kaptam) az utazáshoz, várakozni a buszra, késések, az alapvetô ügymenet, bármit elintézni.
Várni a másikra, amíg szüttyög, várni a ki és becsekkolásra, elütni az idôt.
Várni a másikra, amíg szüttyög, várni a ki és becsekkolásra, elütni az idôt.
Elfogadás
Zsolti csöndesen beletörôdik amikor mondjuk fáj a hasam, nyûgös vagyok, én meg kezdek hozzászokni amikor ô 5 percenként megáll egy tökéletes photo opportunity-ert és még azt is 8 fajta beállításból megkomponálja.
Mondjuk ennek biztos mindenki örül, mert így legalább születnek fényképek az útról :)
Túlléptem azon is, hogy nem mindig tudok fürdeni, és már röhögve veszem fel ugyanazt a polót kifordítva, mondván jó ez még mára is.
Elfogadtam, hogy amikor hostelben alszunk mások horkolásával is ki kell békülni és megoldani az inci finci szobában, hogy a hátizsákok is és mindenki elférjen.
Együtt
A nap 24 órájában együtt vagyunk. Akkor is amikor folyamatosan problémákat kell megoldani, döntést hozni, hogyan, hol alszunk, mivel és mit eszünk.
Akkor is amikor egyikônknek rossz kedve van, nyûgös vagy amikor én épp küzdök a havi hormonális problémával.
Semmi pénzért nem cserélném el ezt az érzést, hogy együtt osztozunk az élményeken és együtt éljük át az utazás minden percét.
Közösen döntünk mindenben és elég nagy mázli, hogy hasonló érdeklôdésû emberkék vagyunk, hasonló értékrenddel. Viszont nyitottnak is kell lenni, ha a másik mást szeretne csinálni és nem erôltetni semmit.
Együtt oldunk meg feladatokat, például amikor el kell intézni a buszjegyet, pénzt felvenni, szállást foglalni, mosatni, kikölcsönözni felszerelést, kitalálni mit eszünk 4 napig és azt beszerezni...pár óra alatt. De amikor minden megvan borzasztó jó érzés egymásra nézni és örülni magunknak.
Legjobb döntésünk mégis az volt, hogy elindultunk világot járni…
Csókpuszi
Csókolgatlak titeket
ReplyDeleteDe jo ezt is olvasni! Biztos nem
ReplyDeleteKönnyű de hatalmas élmény